kiemelünk az unalomból!
Szia! A fokk.hu egy oldal neked, ismerőseidnek és bármilyen közösségnek: képfeltöltés, blogolás, fórumozás, mindenki által írható programajánló, ismerősök követése - próbáld ki!
60000 tag nem tévedhet - és hogy miért? | Regisztrálj!

HaMarcsy, 2011-09-29 08:03 (95 hónapja)

Régi Magyar filmek szerelmesei

Egy régi korszak felelevenítése
Címkék: -
  • Tagok száma: 18 (Ebből belső tag: 13)
  • A csoportot alapította: szaszarenko, 122 hónapja
  • A csoporthoz tartalmat tölthet fel: bármelyik tag, jóváhagyás nélkül.
  • A csoporthoz bárki csatlakozhat.


“- Csak azér gyüttem, Szabó komám, mert szeretném megtartani a jegyzést kiednél. A gyüvő vasárnap lesz majd bor, dohány, harapnivaló meg miegymás. Aztán, ha a fölsíges atya, aki fölöttünk lakik, megengedi, sor kerül a lakodalomra is… Nem akarom, hogy elkutyuljon az asszony, mert még majd elhalássza elűlem valaki.
A bakter igen szíves lett. Rögtön bevezette a patást meg Rozit a hűtőszobába, ahol enni szoktunk.
A patás levette vállárul a csizmákat, és odatámasztotta a konyhába a fazekak mellé. Az egyik csizma szakasztott olyan volt, mint a lópata. Nézem jobban a csizmákat, hát csöpög a zsír, de mind a kettőn. Ahogy megszagolom, csaknem megütött a szél.
- Még ilyen randa két jószágot!…
Fogtam a két csizmát, és kidobáltam a vasútárokba. Ilyen holminak nem adok helyet a bakterházban. Elég szép tűlem, hogy a banyát megtűröm.
(…)
Amint hazaérek a kút mellé, megint föl van fordulva a bakterház fenekestül. A bakter, a patás, a banya, Rozi, Szedmák bakter meg a többiek, ahányan voltak, mind körülszaladgáltak a bakterházon. Én csak húzom a vizet a vályúba egyre, és közbe gondolom:
- Mi a fene lehet mán megint, hogy ilyen valóságos lázadást csinálnak? – Odamentem közéjük én is puhatolódzni.
- Mi van itt – mondom -, csak nem a macskát zavarásszák?…
Aszongya nekem a patás, de sírva-ríva, hogy nem láttam-e én az ő szattyánbőr csizmáját?
- Rendes ember – mondok – lábán viseli a csizmáját, ha pedig nem, akkor fölteszi a padláslyukra, vagy fölakasztja a kakasülőre.
Mondom: – nézte már a padláson?
Aszongya: sose járt ő a mi padlásunkon.
- Akkor jó lenne – mondok -, ha megnézné a halmi erdőbe. Igaz, hogy az jó két óra járás ide, de ha jól kilép, hamarabb is odaérhet. Éjfélre még vissza is gyöhet, ha egy kicsit gyorsabban bicegteti a lábait.
Fene tudja, milyen ember ez a patás. Sehogy se tudtam megvigasztalni. Sírt, rítt, annyi szépet és jót mondott a szattyánbőr csizmárul, hogy sokat. Hogy ez az ő apai öröksége, harminc év óta tartogattya, máma kente meg óhájjal, meg hogy nem tuggya mezítláb megtartani a jegyzést.
Hogy igazat mongyak, apai részről én is igen érzékeny vagyok, mert rendesen elvertem a Riska lábát, ha a bakter az apámat emlegette. Nem csuda, hogy megilletődtem a patás szavain. Az élete boldogságát meg végképp nem akarom elrontani. Vegye el a Rozit, ha annyira szereti, legyen boldog, essen a fene a malacaiba.
- Keressük hát azokat a csizmákat – mondom -, ha csakugyan olyan értékesek.
Mindenfelé kutattak, a tyúkólba, a padláson, a kéményben, én a háztetőre is fölmásztam, és a csizma csak nem került elő. Utoljára, csupa véletlenül megtaláltam a vasútárokban. De hogy nézett ki az a pár csizma?! Szánalom volt rájuk nézni. A kutyák ugyanis a háj miatt, teljesen lerágták mind a két szárát. Mondom a patásnak:
- Itt van ugyan egy pár szattyánbőr csizma, de nem valami újak, ahogy látom.
A patás, mikor meglátta a csizmáit, fölordított. Fájdalmában el akart ájulni. Aztán ráugrott a hűtlen csizmákra, és úgy taposta őket.
- Ne tegye tönkre a csizmákat – mondom neki -, hiszen az egyiknek egész jó a talpa, csak éppen a feje meg a szára hiányzik. De legalább így nem húzza le keenek a vállát.
A patás úgy megvadult, alig bírta Szedmák meg az én bakterom lefogni. Ordított, hogy ő lelüvi a kutyákat hatlövetűvel.
Csak eccer hozd ide ezt a hatlövetűt – gondoltam -, úgyis nagy szükségem van rá. Bundást meg semmiképpen nem engedném bántani. Vele egyrészt adósságba vagyok régebbről, másrészt meg Bundás az egyetlen emberi teremtmény, akivel őszinte barátságba vagyok. Úgy szeretem, mintha testvérem volna.
A patást teljesen letaglózta a szerencsétlenség, alig bírt ráállni arra az egyik lábára, amelyik a földig ért. A bakterom támogatta a szerencsétlent, hogy el ne essen. Én fölvettem a csizmatalpat, és kétoldalt a patás zsebibe tettem. Nem akartam a lelkemre venni, hogy a patás megkárosodjon.
- Az apai örökségit ne hagyja itt – mondok -, ennyit igazán megérdemel az apja, amért keedet fölnevelte.
A patást kivezették a vasútárokból.”



„A szobában terítettek. Mindenki készítette már a nyeldeklőjét az ünnepi lakomára. A bakterné vállalta magára a főszakács tisztségét, ki is tett magáért rendesen, mire hazaértünk.
Én is alig vártam már, hogy végre megtömhessem a bendőmet, mert nagyon megéheztem a szertartás közepette.
A patás még az előtte való éjszaka disznólábakat hozott egy rossz zsákban. Vagy harmincat. Egy másikban meg frissen fölszedett krumplit. Úgy rendelkezett, hogy a lakodalmas menü körömpörkölt legyen, azután meg mákos nudli a desszert. Azt mondta:
– A mákos nudli, az kérem teljesen úri étek! Az vót a fő fogás a Ferencjóska lakodalmába is hajdanában! A magyar uraságok, mán akik hivatalosak vótak a császár mennyegzőjire – mer oda még az uraknak is csak a színe–java möhetett ee –, még öregapa korukban is azt mesélték, hogy belaktak nudlivá a császár őfesíge lakodalmán!
Gondoltam magamban, igen jó cimboráságba kerülhetett volna velem is az a Ferencjóska, mert a mákos nudlit én is nagyon kedveltem. Csak éppen ott hibázott, hogy már nem is emlékeztem rá, mikor ettem utoljára!
Azt már akkor sejtettem én, hogy az ördögfajzat kupec milyen becsületes úton szerezhette meg a krumplit, mert a lakodalom utáni napokban fölöttébb érdeklődtek a tartózkodási helye iránt a csendőrök a határban.
Azonban, hogy a tömérdek disznólábat hol szerezte, arra csak akkor jöttem rá, amikor egy hét múlva a ferihegyi dögkút felé tévedtem legeltetés közben.
Ott a Guszti cigány igen elborult ábrázattal csapkodta a földhöz a fácántollas kalapját. Valami Devla nevű embert sorolgatott harciasan. Gondolkoztam rajta, eláruljam–e a Gusztinak, hogy nem az a Devla, hanem a csépai kupec vitte el a vacsorája javát? De aztán úgy voltam vele, ha meg is tudja az igazságot, avval még úgy sem fog jóllakni, így nem szóltam semmit.
Na mi meg a lakodalomban örültünk, hogy végre az asztal köré keveredhettünk a kanalainkkal.
A bakterné meg a patkányirtó rendezkedett. A fő helyre ültették az ifjú párt, melléjük meg a násznagyokat.
A bakterom is törleszkedett volna a Rozi mellé, de lelökték a padrul. Így a végén kénytelen volt odébb telepedni.
Szerencsétlenségemre nekem pont a banya mellett jutott hely. Sehogysem voltam a dologgal kibékülve, és rögtön el is ment az étvágyam. Azért megfogadtam, nem hagyom, hogy a vén boszorkány ilyen nagy ünnepen elrontsa a jókedvemet.
Öntöttem is jócskán a bádogbögréjébe savanyú bort, láthassa, hogy jó házban nevelkedtem. Föltett szándékom volt, hogy végre megbékélek vele, a legjobbik modoromat előszedve szóltam hozzá:
– Igyék a ténsasszony ebbű a jó borbú! Biztosan e teccet fáradni, amíg a csalán közt hancúrozott!
– Fogd be a bagólesődet, te anyaszomorító, mert kipepitázom azt a csúf pofádat! – vetette nekem erre oda csak úgy foghegyről a banya. Na, mondom, így legyen az emberben jóakarat!
Én azért se adtam még föl a békülési szándékomat, még mindig vigasztalóan szóltam hozzá:
– Ne legyen mán olyan elutasító, kee! Hiszen azé is ültem a ténsasszony mellé, hogy láthassa, mekkora barátsággal vagyok iránta. Különben meg úgy megszépült a csalántól a kee képes fele! Olyan rózsaszínű lett a bőre, mint az öreg disznó hátulsó felin! Tisztára jót tett a dolog magának!”

A blogbejegyzéshez még egy hozzászólás sem érkezett, légy te az első!